Hazajöttem a munkából, le akartam pakolni, magamhoz venni a szabálykönyvemet és már süvítettem is volna le a klubba, azonban egy kellemes hang szólalt meg, ami halálra rémített, tekintve, úgy tudtam, egyedül vagyok. A szavát nem értettem, mert angolul beszélt, de mikor előkerült az ajtó mögül, csupán a döbbenetem miatt nem bírtam sikítani. Nagyjából a térdemig ért a srác, koszos volt, szakadt ruhák takarták, a haja csapzottan tapadt össze. Nem hittem a szememnek és elképzelésem sem volt, mit kellene tennem, ám ő egészen magabiztosnak látszott, közelebb lépdelt és úgy bámult rám fel, mintha én lennék a világmindenség.
- Hát hazaérkeztem... - állapította meg. Körül sem nézett, csupán engem fürkészett, bennem pedig kezdett megfogalmazódni, hogy talán megőrültem, főleg, mert ezt már magyarul mondta. - A nevem Björn és mostantól hozzád tartozom - jelentette ki.
- Mivan?! - Nem állítom, hogy a helyzet magaslatán voltam, még le is rogytam hozzá, de nem mertem megérinteni, mert azt gondoltam, elillan, ha megpróbálom a markomba fogni. Furcsa élmény volt a lakásomban látni egy magától mozgó, mimikával és hanggal, értelemmel rendelkező babát, aki ráadásul a kifakadásomra úgy tűnt, elszégyellte magát.
- Talán nem így kell... Ne beszéljek és mozduljak többet? - Hallgattam, mire teljesen megmerevedett. Ekkor érte nyúltam és megvizsgáltam egy kicsit, de a kabátja levétele után rúgkapálni kezdett. - Na jó, ez nem megy, tegyél le! - hadarta.
- Mások nem élnek... - motyogtam.
- Nem tudom, miről beszélsz, de én ezt a helyet és téged kereslek évek óta. Most végre úgy érzem, hazaértem.
- Szoktál enni is?
- Ööö... - Mintha csak most tudatosult benne valami, végigmérte magát. - Eddig ettem, igen... viszont megváltoztam... kicsit... mióta beléptem a lakásba... Magasabb voltam... és nem ilyen... Talán azért történt, mert megtaláltam a Menedékem.
- Az mi? - kérdeztem rá.
- Hát... otthonféle. Mindenki keres egy helyet vagy valakit, ahol vagy akivel megtalálja... önmagát. Nem tudom elmondani, de minden azért lett olyan velem, amilyen, mert itthon te ilyen világot teremtettél.
- Nem értem ezt a hablatyot. Abban sem vagyok biztos, hogy nem álmodom.
- Ha álmodsz, akkor én is és ez egy közös, de úgy is jó, örülnék neki - válaszolta. - Nem tudtam, mi lesz, ha egyszer megérkezek, de azt hiszem, nem is volt fontos annyira, csak az számít, hogy végre itt vagyok.
- És ha kiraklak? - vettem fel, ám zöld szemeiben olyan ijedtség látszott, hogy megsajnáltam. - Nyugi, eszemben sincs. Megfürdetlek, aztán el kell mennem, de legkésőbb holnap varrok néhány ruhát neked, hogy ne kelljen meztelenkednek.
- Nem maradhatnék így? - kérdezte kínosan.
- Nem.
Úgy gondoltam, ha álom, mindegy, mit csinálok, ha nem, akkor semmiképpen sem maradhat szakadt cuccokban, koszosan, s mivel túl kicsi volt ebben a nagyokra szabott világban, a segítségemre szorult. Hamar megértettem, miért vonakodik a szégyenlősség mellett levetkőzni, hiszen a teste nagy részét sebek borították, a hátán vágások látszottak.
- Mi történt veled? - faggattam, miközben a haját mostam.
- Megégtem.
- És a vágások?
- Elvertek.
- Mikor?
- Rég, már majdnem tíz éve. - A fejét lehajtotta, még azután sem nézett ezután a szemembe, hogy megtörölgettem, sőt, a törölközővel kínosan takargatta magát, méghozzá nem férfiúi büszkeségét vagy fenekét, hanem a hátát, vállát, ahol a hegek látszottak.
- Mi baj? - Nem válaszolt, csak még jobban kerülte a pillantásomat. Én ekkorra már eldöntöttem, hogy ez nem lehet álom, bár még nem érthetem, mi a fene folyik körülöttem, azonban azt sehogy sem tudtam letagadni magam előtt, hogy megfogtam, s amit beszélgetünk, ami történik, az nem homályos, nem folyik egybe, az emlékeim nem tűnnek el, mint egy álomban. - Björn?
- Sajnálom, hogy... ilyen vagyok - bökte ki.
- Milyen?
- Ilyen. - Vállat vont, s még jobban összefogta magán a törölközőt, amiből megértettem, hogy valami olyasmi bántja, aminek köze van a hegeihez, ezért felemeltem és az ágyra tettem a szobában.
- Abszolút rendben van veled minden. Még fogalmam sincs, mi a franc ez az egész, de veled minden rendben, érted? Most el kell mennem, várnak rám, addig ne menj el. Éhes vagy?
- Nem. Olvashatok?
- Persze. Mit szeretnél?
- Mindegy. - Odaadtam neki találomra egy könyvet, betakartam a takarómmal, azzal felöltöztem, táskát vettem és elhagytam a lakást. Rázártam az ajtót, ezért biztos voltam benne, hogy nem tud elmenni, így ha a játék után is ott lesz, akkor nem álmodtam, egy megelevenedett BJD tulajdonosa lettem, aki egyszerűen fantasztikusan néz ki.
És ott volt. Beszámolt róla, mennyire nehezen boldogul a magyar nyelvvel, nem érez éhséget, szomjúságot vagy fáradtságot, de úgy érzi, képes lenne enni, inni és aludni, mint korábban. Azt mondta, hirtelen ment össze és még nem tudja, mik változtak meg és pontosan milyenre, csak abban megingathatatlan, hogy jó helyre talált. Én szeretném, ha ezt mindig így gondolná, mert jó érzés, hogy itt van velem, érdekel, kicsoda ő, honnan jött és mit keres nálam, miért kellett hozzám eljönnie. A Menedékről olyasmit mondott, hogy mindenkié másmilyen, mindenki máshonnan indul, másmilyen alapokkal érkezik, más történettel rendelkezik, hiszen az, aki baba és az, aki tulajdonos, valahogy együtt hozzák össze azt a világot, ami végül megalkotja a Menedéket. Nem mondom, hogy ezt teljesen értem, de elfogadom és örülök annak, hogy Björn nálam találta ezt meg. Azt már tudom róla, hogy nyolc éves koráig a szüleivel élt, aztán ők egy lakástűzben meghaltak, a srác árvaházba került, ahol nem volt annyira jó sora, kiskamaszként meg is verték, majd nem látták el rendesen, aztán felnőtté válása után négy évig vándorolt Európában, míg ide megérkezett. Beismerte, hogy szeret írni, ezért megkértem, írjon történeteket, hiszen úgysem tudja, amikre emlékszik, álmok-e vagy valóság, ráadásul magam is szívesen adózom a szöveggyártás oltárán, így bizonytalan indulással, de megkezdtük közös életünket és úgy érzem, idővel kinőjük a gyerekcipőt.
